Lázmérő kategória bejegyzései

„Belezokogok a röhögésbe” – olvasói vélemény

Dedikálás - Németh Kriszta fotójaAmikor még épp csak az elején járok, észreveszem a gombócot a torkomban. Polyvitaplex, Maripen, gondolom, majd elmúlik. Majd kijön a gombóc, majd kiesik a számon, és akkor lesz hely kijönni a hangoknak is, tudok majd róla beszélni.

Olvasás folytatása

Reklámok

Új olvasói sorok

Ha ki kéne töltenem a lázlapot a „Láz”-ról, ijesztően nézne ki. De legalábbis megérne egy konzíliumot az elemzése. Merthogy a hőemelkedéstől a lázrohamig minden megtalálható benne.

Ahogy az életünket éljük. Ahogy egy kislány, egy kamasz, egy nő a körülötte lévő minivilágban az életét éli. Fent és lent. Lázong és lázad, megalázkodik és tanulja az alázatot, a szerelmet, ahogy átmelegít, és a hiány dermesztő hidegét.

Valahogy arra jutottam olvasás közben, hogy 36 fokon nem is jó élni. Muszáj, hogy az ember magasabb hőfokon égjen, még akkor is, ha ez sokszor fájdalommal is jár. De nagy nevetések, igazi összekacsintások sincsenek 36 és fél fokon. Ahhoz is minimum hőemelkedés kell, hogy valaki írni tudjon. Hogy így tudjon írni, mint a Nati, ahhoz meg forróság. Az olvasó meg hadd borzongjon. Az a dolga.

(Sárhelyi Erika)


Olvasói vélemény a kéziratról

Úgy kell az ilyen írás, mint egy falat kenyér.

Őszinte, lélekmardosós, igaz. Annyira igaz, hogy úgy érzem, engem írt meg Natália a történetében.
Gyönyörűen vannak felépítve a gyermekkori emlékek, egyik hozza a másikat, szinte sosincs vége, végtelen lázban ég a mesélés heve. A kamasszá, majd felnőtté váló főhős élete olyannyira emberi, hogy vele együtt éltem át mindennapjait. Közben fogni akartam a kezét, akartam neki segíteni, akartam őt megérteni.

Sikerült. Hiszen mindketten egyformán fogalmaztuk meg azt, amit a legfontosabbnak tartunk az életben: Minden addig a legjobb, amíg van hová hazaérnünk.

(Szabó Tünde Júlia)


Az első visszhang

Furcsa – vagy: életszerű –, hogy személyesen eddig még soha nem találkoztam Szeifert Natáliával. Mégis jól ismerem. Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a „bucsu”. Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki kisvárosban felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk – elkezdjünk élni. Tudom, milyen a káposzta- és linóleumszagú iskola után a barátokkal ücsörögni a Boltíves Udvarban, egy padon vagy farönknél, egy presszóban (ahol nem kérnek személyit). Tudom, milyen az: együtt lenni.

A Láz mégsem egy generáció regénye – a harmincasoké-negyveneseké –, annál sokkal több. Arról mesél, milyen birkózni az élettel. Helyet kapni, még inkább: helyet szerezni benne.

Olvasás folytatása


Lázmérő

lázmérőNemsokára megszületik az első írás a Lázról (recenzió, szinopszis – majd kiderül), addig is itt egy gondolat Gulya István író, újságírótól:

“Ez nem a betegség láza (rendben, olykor az), hanem a kereső emberé.”